Tenerife 2008/2

3. Nap, Április 27. vasárnap

8-kor kelünk, tiszta, száraz, forró idő van, szinte éget a levegő még a szobában is. Kisebb kirándulásra indulunk a közeli partok mentén. 

Teljesen olyan, mint egy denevér ez az elfonnyadt, tölcsérszerű virág.

Papaya

A várost elhagyva banánültetvények között tekereg a kanyargós ösvény, míg elérünk egy kisebb szurdokot és utána a meredek partok alatt húzódó koromfekete homokos strandokat, melyek Playa Bollullo, Playa Martin Alonzo és Playa del Pozo névre hallgatnak. Lent a strandokon hatalmas hullámok nyaldossák a partokat és az egész part a hullámokból szétröppenő apró vízszemcsékből keletkezett fehér fátyolba burkolódzik. Sokan jönnek ide. Az első strand már tele van. Nálunk nincs strandholmi, így csak le akarunk menni, megnézni. A második és harmadik strandot már nehéz megközelíteni, a meredek sziklafalban kiépített ösvényen kell menni. Egy, két fiúból álló pár áll meg mellettünk, egyik felkapja a fehér bull terrier féle kiskutyát (azt gondolom, hogy az úton a kezében akarja vinni, de nem) és a másik előkapja a napózókrémet és vastagon bekenik a kutyát. Minket elkap a röhögőgörcs, olyan vicces a jelenet. A kiskutya boldogan ugrándozva – és naptejtől illatozva – rohangál mellettünk. A strandra érkezve, meglátjuk az első meztelen párokat. Ami meglepő, hogy a párok mindig két hímnemű tagból állnak. 😀 Végigsétálunk az egész partszakaszon. Lenyűgöző, mert annyira más, mint az eddigi életemben látott tengerpartok. Gigantikus sziklafal alatt állunk, a homok koromfekete, a hullámok égig érnek és beszippantjuk az Atlanti-óceán finom, hűs illatát. 

Egy árnyékos sziklán ülve elfogyasztjuk szendvicsünket és bámuljuk e szépséget. Fürdeni alig megy be pár ember, azok is csak a víz szélére, mert a hullámok veszélyesek, amúgy meg táblák tiltják a fürdést. Mire visszaindulunk, dél van és minimum 40 fok, olyan mintha a sivatagban menetelnénk a meredek úton. Úgy érzem, hogy szétfő az agyam. Kipurcanva érkezünk vissza. Az üzletek mégiscsak nyitva vannak, beesünk az elsőbe és veszünk üdítőt, meg jégkrémet és az előtte álló padon fogyasztjuk el, ettől kissé életre kelünk. Otthon bekapunk egy szendvicset és megyünk is a Martianez strandra. Mivel az óceánban nem lehet fürdeni, ez a védett és szépséges, de mesterségesen kialakított strand szolgálja a fürdőzni vágyók kényelmét. A strand zsúfolásig tele van, hétvége van és forróság, így főleg helybéliekkel. Elképesztő, mennyire sok kövér fiatal van itt. Minden második fiatal egy húsgombóc. A napon nem lehet egy percig sem megmaradni, ezért, ha éppen nem a jeges vízben vagyunk, rögtön a pálmafák árnyékába húzódunk. 6-kor megyünk haza és a magyar, tasakos szószból milánóit főzök. Úgy bekajálunk, mint akik egy hete nem ettek. Esténként nem megyünk el sétálni, általában pihenünk, tévézünk, kockázunk. A várost már ismerjük, este sem tud újat adni. Ma kibéreltük az autót, amit holnap reggel hozunk el.

4. Nap, Április 28. hétfõ

8-kor kelünk. 9-kor lemegy M. a sarokra, elhozni a bérautót, ami 5 napra 105 Euróba került. Ugyanott béreltük, ahol már máskor is és itt is meglepett, hogy mivel benne vagyunk még a számítógépükben, nem kértek semmiféle igazolványt sem felmutatni. Én bepakolom a hátizsákokat és indulunk kirándulni. Első állomásunk Icod de los Vinos, ahol már kétszer jártunk korábban, de eddig nem sikerült megnéznünk a lepkeházat. Most szerencsénk van, elkészült, mélygarázst is építettek hozzá. A lepkeházba fejenként 8 Euro a belépő, a parkolóért pedig 2 Eurót fizetünk. Szép kis összeg. 

A lepkeház kicsi, de mégis vagy egy órát töltünk el benne, mert minden lepkefajt megcsodálunk. Rengeteget fényképezek. Van egy lepkekeltető rész is, ahol üvegvitrinekben vannak a lárvák, melyek faágakon csüngenek és percenként kelnek ki a pillangók belőlük. Egyik újjászületésnek tanúi is lehetünk, kb. negyed óra leforgása alatt változik a vattacsómóhoz hasonló gubóból kibújt jószág lepkévé. Ezután megállunk Garachicoban, hogy pillantást vessünk a szintén már kétszer látott természetes lávamedencékre, mert két évvel ezelőtt mindent elárasztottak a hatalmas hullámok, kíváncsiak vagyunk rá, hogy most lehet-e fürdeni itt. Most nyugodt a tenger és lehet fürdeni. 

Pár fotó után Buenavista faluban állunk meg körülnézni. Nem túl érdekes. Ezután nekivágunk a félelmetes útnak a Punta de Teno fokhoz. Az út keskeny és meredek, csak egy betonkorlát választ el a fal egyenesen a mélybe zuhanó sziklafalak alatti mélységtől. A fenti sziklafalról pedig időnként kőtörmelék hullik az útra. 

Majd egyszer csak egy sziklás fennsíkra érkezünk, melynek szinte minden négyzetméterét vadon nőtt kaktuszok borítják. A nap megint kibírhatatlanul perzsel, hiába, hogy reggel bekentük magunkat a 30 faktoros krémmel (még a ruhánk alatt is), pillanatok alatt rák vörös vagyok. Erős szél tombol a fokon, melyet méltóan egy piros-fehérre mázolt világítótorony zár le. Ennek kapuja be van zárva. Nem lehet odamenni. Ezután gondolkozunk, merre is menjünk tovább, a környéken már mindent ismerünk korábbi két utazásunkból. Mégis Masca felé vesszük az irányt, pedig igazából nem szívesen szeretném látni a tavalyi tűzvész során leégett tájat. Meglepetésemre, kevesebb, mint egy év alatt nagyon sokat regenerálódott a vidék. A tűzvész nyomát leginkább a pálmaligeteken lehet látni. Ahol a több száz, dús lombozatú kanári pálma sorakozik, most fekete fatörzsek álldogálnak, lomb nélkül. De a pálmák is megújulnak, már kinőttek rajtuk felül az első új levelek. Talán 5 éven belül ismét a régi pompájukban sorakoznak a kanyargós út mentén. 

Ugyanez a hely, szinte ugyanebből a szögből nézve, 2006-ból:

Jól látható a tűzvész utáni és előtti állapotban a különbség.

Az út viszont kikészít. A vége felé már nagyon émelygek. Ami még rosszabb, hogy az autóban kb. 50 fok lehet és nincs légkondi. Az ablaküvegen át annyira égeti a karomat a nap, hogy már kezd felduzzadni a bőröm, és olyanná válni, mint a málna felülete. Sehol sem állunk meg, mert egy percig sem bírjuk elviselni ezt a nem normális hőséget. Úgy érzem, hogy még életemben sosem szenvedtem ennyire a hőségtől, mint most itt. M. szerint rosszabb volt Samoson. Arra már annyira nem emlékszem. Át akartunk menni a sziget túloldalára, a Jungle Parkhoz, de már nincs bennünk lelki erő, ott is csak a 45 fokban kellene flangálni. Úgy ülök az autóban, főve, mint valami hipnotizált: bágyadtam, kábultam bámulok magam elé, annyira éget a nap az üvegen át, hogy már fáj a bőröm és kis kardigánommal takargatom magam. Adejénél megállunk egy Mekinél, mert már nem bírjuk meginni a felforrósodott ásványvizet. Úgy térek magamhoz a légkondicionált helységben a jeges kólától, mint elkókadt virág locsolás után. Eszünk egy szendvicset is és mivel már majdnem 4 óra van, szóba sem jöhet a Jungle Park megtekintése. Nincs sok kedvünk az unalmas, egyhangú, déli parti vissza úthoz, de ott az autópályán sokkal rövidebb idõben az út, mint arra, amerrõl jöttünk. Tele tankoljuk az autót 23 Euróért (már felemelték a benzint 80 Centre, de még ez is pokolian olcsó) és kitalálom, hogy menjünk a Kaldera-úton haza. Így hát Vilafloron át felkapaszkodunk a hegyre és a Teide gigantikus őskráterén keresztül autózunk hazafelé. Így sokkal hosszabbra húzódik az út, viszont százszor érdekesebb, mint a kietlen, ronda parti táj. Kihasználva az autó adta lehetőséget, alaposan bevásárolunk a "verebes" áruházban, vacsira megesszük a maradék milánóit, meg extra pár garnélát sütünk, zuhanyozunk és tévét nézünk.